A Szent Korona Őfelsége

A Mindenséggel mérd magad!

Erdélyi nagyzarándoklat 1. rész - A Hit zarándokútja

Erdélyi nagyzarándoklat 1. rész - A Hit zarándokútja

Böör-Corsei Gréta – KoronaGyöngyök csoport, 2010

 

2010. augusztus 01. Vasárnap délelőtt

Még kábultan az utazástól, és a nagyon kevés alvástól, elindultunk a vendéglátóink házától, hogy megnézzünk egy pusztinai csángó leánykérőt. Sajnos az első szívfájdalmam már itt megtörtént, mivel az ünneplő családtagok, rokonok, barátok és ismerősök nagyon kevés része viselte a csángó népviseletet. Persze nem értem, miért botránkoztat ez meg engem, mivel tudom, hogy a nyugati divat mindenhova bepréselte magát, (és ezen el sem csodálkoztam volna tavalyi eszemmel), de úgy bíztam abban, hogy itt minden más, hogy itt ez a terület még érintetlen. De hát ez nem így van sajnos! Az viszont furcsa volt, hogy férfiakat nem láttam népviseletben, csak egy pici kisfiút, akit édesanyja öltöztet fel.

Mindenki úgy fényképezte őket (a népviseleteseket), mintha egy ritka állatkerti madarat látott volna, mintha ez már csak úgy „divatból” veszik fel az emberek, és a fiatalok lehet, hogy így is érzik. Mi „magyarok” meg úgy kattogtattuk a gépeinket, mint a kínai turisták, akik képtelenek felfogni ésszel, hogy nem az a fontos, amit a szemeddel, látsz, hanem amit a szíveddel. Egy kicsit szégyelltem magam.

 

 

Maga a szokás, mint a leánykérés nem volt újdonság a számomra, mivel az én esküvőm Kalotaszegen is hasonló volt. Persze népviselet és csujogatás nélkül.

 

A templomi szertartás nem volt különleges. Hogy úgy mondjam gyorsan lezavarták. Végignéztem a szegény idős csángó asszonyokat és elképzeltem magam a helyükbe, milyen fájdalmas lehet nekik, hogy nem az anyanyelvükön szólal meg a pap, és a magyar csángó vőlegényt, aki nem az anyanyelvén mondta ki a fogadalmát, és a boldogító igent. Én meg is fogadtam az esküvőm előtt, hogy én nem fogom románul kimondani a számomra legszebb igent az életemből. Őneki meg nem volt más választása. Egy örök emlék, ami megmarad. Végig ez járt a fejemben.

Mivel ott gyorsan végeztek az esküvővel és a fényképeket csinálták, összenéztünk egy páran, hogy érdemes-e még maradni a misén vagy sem. Egy kis idő után ki is mentünk a templomból, és azon beszélgettünk, hogy mit is csináljunk ezután, hová menjünk. Én teljesen összezavartan, úgy voltam, hogy megyek, ahová a többiek is mennek. Ők a közeli kis boltba mentek vizet venni, én követtem őket. A fáradtságtól szinte nem is tudtam gondolkodni, csak azt tudtam, hogy a román misén nem szeretnék részt venni. Ahogy a boltban álltam és vártam a többieket a tömegben, hirtelen, mintha megfogta volna valami a kezemet, és szó szerint sietve kivezetett a boltból az utcára. Abban a pillanatban, ahogy kiértem, megszólaltak a harangok…életemben ilyet még nem láttam…ahogy megszólalt a harang mindenki, aki addig az utcán álldogált vagy ment a dolga után, hirtelen megfordult és egyszerre siettek be a templomba, mintha az iskolába szólalt volna meg a csengő. Én mintha transzba estem volna, én is velük együtt elindultam, oda, ahova azt mondtam, hogy nem akarok bemenni – a Szent Misére.

 

Együtt gyalogoltam fel az emberekkel a templom lépcsőjén, és ott már éreztem, hogy nekem be kell menni. Mire beértem, addigra a templomban már nem volt ülőhely, sőt még szinte álló hely is alig. Iszonyú meleg volt, és pára. Teljesen elvegyültem köztük, egy csoporttársam se volt a közelemben, csak az ottani románok és csángók vettek körül. Aztán megszólalt az orgona és rázendített az ének… hihetetlen erővel, hittel és bizalommal. Fiatalok is voltak köztünk és egészen kisgyerekek is. Mind tiszta szívvel énekelték FEJBŐL a szent énekeket. Hihetetlen volt ez számomra, hisz, ahány misén és istentiszteleten voltam, még Erdélyben is, mindenhol, csak alig, alig kieresztve a hangjukat énekeltek, szinte félve, és persze olvasva. De itt, zengett az egész templom!!! Éreztem, ahogy elkezd áradni valami erő, és visz fölfelé… emeli fel a szívemet, oda, ahol neki a helye van egy misén. Aztán megszólalt az egyik pap, mondta a mondandóját, mintha egy kissé unottan, és rögtön visszaszálltam, hogy úgy mondjam a földre. Maga a szer miértjéről semmit sem mondott, csak megemlítette egy pár szóval, hogy Szent „Estánt” ünneplik, a pusztinai templom névadó szentjét. Ahogy befejezte, újabb ének következett, hangosan, tisztán és bátran elénekelve. Újból éreztem az erőt, ami felemel, és elárasztotta a szívemet egy olyan érzés, amit még egyetlen misén, vagy szertartás alatt sem éreztem, ez - a szeretet. És nem egy konkrét dolog, vagy személy iránt érzett szeretet, hanem az egyetemes szeretet. Végignéztem az embereken körülöttem, és láttam a mosolyt az arcukon, és rádöbbentem, hogy Úristen, ezek az emberek így miséznek minden alkalommal… hogy ez micsoda erőt adhat nekik minden alkalommal… és kérem szépen itt és most a pusztinai templomban megtapasztaltam milyen egy igazi Szent Mise, milyen érzés istenigazából feltöltődni szerrel, szeretettel egy templomban. Aztán jött az Ima, amit ugyanolyan erővel és hittel mondtak a hívők körülöttem, de még az a kislány is, aki előttem állt, néztem, ahogy összekulcsolja kezét, és mondja édesanyával együtt hangosan az imádságot. Ekkor feleszméltem, hogy ugyanezt az erőt, gyógyító erőt éreztem a csángó templomban, a csíksomlyói búcsúban. Pont ugyanezt!!! Potyogni kezdett a könnyem… hihetetlen volt.

Azősi időkben így volt minden szertartáson, mindenhol. Így biztos, hogy olyan erőket tudtak megmozdítani, hogy beleremegett ég és föld. Ezért már tudom, hogy az éneknek, hangoknak gyógyító erejük van… hisz ott mindenki lelke tényleg gyógyul és feltöltődik. Közben a papok váltották egymást az igehirdetésben, mondták azt, amit mondtak nekik, hogy mondjanak, egyiknek sem jött szívből. Viszont előállt a pusztinai pap és elkezdett SZÓLANI, TANÍTANI…elmondta, Jézus történetét a talentumról, amit más papok is biztos elmondtak már nem egyszer, viszont ő ténylegesen elmagyarázta, érthetően, a lényegét, pont úgy, ahogy Katalin tette ezt előtte egy nappal a buszon. Szinte az ő szavait mondta vissza, szóról szóra – különös nem??? Szent Estánról is szépen beszélt, bár féltem, nehogy valami sértőt mondjon róla, de tényleg méltóképp emlékezett meg a mi szentünkről. Az Úrvacsora következett, és egy erős érzés jött rám, hogy nekem is részesülnöm kell a szentségből. A szer végén, jött a papok áldása… és ahogy néztem őket, ők kérem nem osztották az áldást, hanem szépen magukhoz vették, azt az áldást, amit a hívők árasztottak rájuk. Nem a papok szentségelték és áldották meg a misét, hanem a csángóhívők, akik a templomban voltak… ők tudták felemelni a szívűket az Istenig, és ők hozták le a templomba, a papoknak… olyat, amit nem sok helyen kaphatnak… szeretetet.

Most már látom és tudom milyen egy igaz csángó hite. Neki nem kell a pap, még az sem baj, hogy románul beszél az a pap, mert ő pillanatok alatt ott áll az Úr színe előtt, és a csángó még arra is képes, hogy a mellette lévőt is felemelje. A papot mégis mély tisztelet övezi.

És egy kis aprócska észrevétel:

Míg Székelyföld és Erdély telis tele van ősi, régi kicsi templomokkal, hol vannak a csángóföldi ősi templomok??? Hol vannak a szellemi vezetők a csángóságban??? Táltosok??? Lehet, hogy nincs is, mert nem is volt rájuk szükség soha??? Az erős hitük, az egyéni felemelkedés Istenhez, azért van meg a csángóknál, mert rákényszerültek az évszázadok folyamán ezt az erőt kialakítani, mert teljesen magukra maradtak…